The Himba    | magyarul |

There’s a tribe living in northwestern Namibia called the Himba who are still living today as they lived hundreds, maybe even thousands of years ago. They live in small villages, consisting of five or six cow-dung and stick huts set in a circle and enclosed by a fence. Only one family lives in each “village”, but the typical Himba family is much larger than what we are used to: a man can have more than one wife and each wife will have a dozen children or more.

The Himba lifestyle is extremely primitive to our Western eyes. They have no electricity, no running water. Some of the men and boys wear clothing obviously given to them by tourists, but mostly they wear only what they can make from cowhide. For men it’s a kind of loin-cloth and for women a kind of skirt covering them front and back, but both men and women are bare-chested. It’s surprising, almost awkward, when you first see the half-naked Himba women, but as they obviously don’t attach any sense of shame or sexuality to being topless, you begin to see their nakedness as being fully clothed.

The men have been known to occasionally go for a dip in the river, but generally the Himba don’t bathe. You would think, therefore, that they smell really bad, but they don’t smell the way people in the West do when they skip bath-day. There is a strong smell that emanates from every nook and cranny in a Himba village, a kind of sour-milk and cowhide smell. The sour-milk smell comes from the milk-fat which the women mix with crushed ochre, creating a cosmetic which they rub onto their skin and hair. This red stuff gets onto everything — their clothes, their jewellery, even their babies. To further mask any offending body odour, they burn a certain herb and waft the incense-like smoke over themselves and their clothing.

In the nearest town to the Himba community, where we stopped to pick up our local guide, Elizabeth, we saw traditional Himba interacting with more progressive Himba (i.e. wearing Western clothing and not living the traditional lifestyle), as well as another group of people called the Herero. The Himba and the Herero are actually the same race of people with a common language. Both these people originated from someplace within Angola, but were displaced during the civil wars there, and it was during this time of migration that the Himba were isolated from the Herero. They developed separately, the Herero adapting to the ways of the people around them, whereas the Himba fiercely protected their culture and way of life. The Herero women can be easily distinguished by their traditional clothing. They wear a long dress with a full, 18^th-century-style skirt and a headdress that is made of two cowhorns wrapped in the same material as the dress, so that it looks kind of like a boat-shaped hat.

Once we located Elizabeth, using the good old-fashioned drive up and down and ask around method, we were ready to take on our first Himba experience. Elizabeth is a Himba woman herself, but she is of the progressive variety, wearing Western clothing and living in town. She was to escort the three of us tourists plus our tour guide-in-training, Lucky, to the Sunday market. We were armed and ready with money, water bottle, and camera when we were advised to leave everything in the truck. Anything in our hands would attract unsolicited offers or outright demands. If they saw a camera, they would harass us into taking a photo of them and then demand payment for the privilege. And as Sunday was drink the homemade hooch day, we were warned that some of the locals would be quite drunk and potentially aggressive.

The market consisted of several rows of makeshift canopies, in the shade of which sat as many people as could possibly fit. Despite feeling extremely conspicuous and more than a little self-conscious, I managed to notice that there was something odd about this market. There was a distinct lack of wares on display. So there wasn’t really anything to look at other than the people themselves, who looked back at you through the haze of their stupour with some hostility. A few men approached, too closely, saying something in their language which sounded like an insult, but we pretended they were trying to make friendly chitchat. After delicately extricating ourselves from that conversation, we moved, as one, from stall to stall, following close on our guide’s heels, wondering when we would finally get the point of this little excursion. We tried to ask some questions regarding the nature of this market and the Himba way of life in general, but found it difficult to understand and be understood by Elizabeth. Not only was her English more broken than one would expect from a guide and interpreter, it was impeded by the steady intake of local beer she was sampling as she made her rounds. However, Lucky enlightened us with his revelation that this so-called market is really just an excuse to sit around, drink, and socialize.

At one point we were pressed to try some of the brew. Awful stuff. Slightly salty, mostly sour. Blehhh! After more pointless wandering, it was decided that the “market” visit was over, and we gratefully returned to the safe haven of the truck.

Next, we would drive out to a Himba village, but first we had to stop by Elizabeth’s home to pick up her overnight bag. Elizabeth and her nine or ten children, aged  2 to 15-ish, all live in a tiny shack, slightly bigger than the type of tool shed seen in some backyards in Canada, but much shabbier. All but the first two of these children were fathered by the same man, who already had a wife. Now, as I mentioned before, Himba traditionally take more than one wife, with all the wives and their offspring living under one roof and being looked after by the husband. But Elizabeth’s boyfriend was a policeman, meaning he had eschewed the traditional lifestyle and apparently did not therefore feel obligated to take Elizabeth and her children into his home. It didn’t seem like he was making any child support payments either.

After a few minutes, Elizabeth emerged with a bag, a blanket, a few large bottles of beer, and her two youngest children. The older one squeezed into the seat between us and promptly fell asleep. We watched his little fuzzy head bounce up and down, and though we’re not certain, we’re pretty sure we saw a couple of lice or ticks crawling around in there.

Next stop: Himba village. We waited outside the village gate while Elizabeth went to ask the chief if we could visit. While we waited, some young boys who had been hanging around the edges mustered up the courage to approach us. One of them, who spoke English very well, answered a few of my questions and then put his finger on the Zulu bead-bracelet I bought for myself in South Africa. “This is very beautiful,” he said. “Thank you,” I replied, trying to pull my arm away, but his finger was stuck there like glue. Then he asked me if he could please have it. Actually, what he said was more like: “Give it to me.” Nothing like being forthright!

After a long while, our driver and Lucky’s trainer, Suzie, went to see what the hold up was. Apparently, the chief and all the adults were away from the village visiting someone in the hospital. There was some indecision as to whether we should stay at this village where there were only a grandmother and some children around, or go to another one where we could meet more people.

Finally, it was decided that we could enter this village. Suzie had bought some supplies to offer as gifts: tobacco, snuff, maize meal and tea. We were each given something to carry so that we wouldn’t be walking into the village empty-handed. These gifts were essentially payment for entering their village and taking photos.

The grandmother and her children/grandchildren/neighbour’s children were sitting on the ground in the shade of a small tree. We stood around while Elizabeth discussed something with this woman. It seemed more like they were arguing, but Elizabeth didn’t translate what was being said, so we don’t really know. Lucky later told us he got the feeling the Himba aren’t too happy about Elizabeth bringing outsiders to their villages. Because Elizabeth doesn’t dress the traditional way or live the traditional lifestyle, she is seen as selling-out. The general attitude is: “Why do you bring these people here to see us if you yourself aren’t proud of your own culture?” But in the end, Elizabeth appeases them with the gifts and the visitors are grudgingly permitted in.

Now that we’re here, we’re expected to do what tourists come to do — take pictures. So we each take one or two of the group sitting in the shade of the tree, and then we wait for our guide/interpreter to offer us some interesting story about the people we are intruding upon. But no story is forthcoming. Instead, we are urged to take more pictures.

But we feel uncomfortable ogling these people as if they are in a freak show. We want to learn something about them. We ask Elizabeth to tell us something about her people, but a vague question receives a vague answer and we learn nothing. We try to formulate something more specific, but these turn into dead-end yes-no questions that we’re not even sure Elizabeth has understood. When we try to pursue a line of questioning, we either confuse her, or her answer makes no sense to us. In the end, we give up in frustration.

The tour of the village grounds no longer holding our interest, Elizabeth ushers us into one of the huts for a cultural demonstration. This is the chief’s hut, and is therefore the nicest and most spacious of the lot. The dirt floor is worn smooth, and there are three or four ochre-stained cow-hide rugs spread out on the floor — Himba beds. Some earthenware pots, a few blankets brought in from the outside world, and cow-hide articles of clothing hang on the wall constructed of mud and cow-dung. On the floor is a flattish rock used for grinding ochre into a powder, and a conical basket-like object which is used for suspending clothing over burning scented herbs. Those are all the contents of the hut. A 15-year-old village girl enters the hut to show us how Himba beauty products are made and applied. With the three of us, our guide, and the Himba girl, the hut is now nearly at full capacity.

As we watch the girl mix the crushed ochre with the milk fat, we try to ignore the zillion flies that are flying around and around and around inside the hut, and we try to adjust to the peculiar smell. It’s more unusual than horrible, the smell of the ochre/milk fat mixture that gets onto everything the Himba women touch.

The Himba girl now models for us a special article of clothing worn by married women. This one is adorned with shells and is highly valued. Elizabeth urges us to take more photographs, and then our Himba visit is over.

Back at our campsite, we set up our tents and make preparations for dinner. The men and women of the village are returning from wherever they have been, and children from neighbouring villages have heard the news of our presence, so now it’s our turn to be watched. We must seem like aliens from another planet to them, with our fancy tools and funny ways. After a while, we finish setting up camp and pull up a chair to relax. Now we watch them watching us watching them...

The day fades into night and we lose our audience. They have to go prepare themselves for the big party tonight. One of the Himba girls just got her first period today, and this calls for a celebration. We have been invited, but we don’t want to go without Elizabeth, who looks thoroughly settled in her chair with her third beer in hand.

As the campfire dies down, the stars overhead multiply, and everything else recedes into blackness. All of a sudden I hear Greg yell and Elizabeth scream and then stomp. In the light of Greg’s flashlight we see a flattened scorpion, about the size of my hand. It had a huge tail, meaning it had been ready to sting (though the sting of Namibian scorpions are not fatal, merely excruciatingly painful). Now Elizabeth was paranoid about scorpions, or at least she said she was. We think it was just an excuse not to take us to the Himba party.

It’s getting late and we decide to call it a night. Getting ready for bed is easy — no washroom, no washing up. We briefly consider brushing our teeth, since we do have a huge jug of water, but... nah. We can’t, however, ignore the call of nature. We find a spot behind a hill and scan the ground carefully, looking for hazards such as scorpions or feces. This is, after all, an ideal spot.

Back at the camp, safe inside our tent, we finally drift off to sleep. A restless one though, because our heads are buzzing with all the strange things we saw, smelt and felt today.

The still night is void of the noises we are used to: the swoosh of passing cars, the buzz of household appliances, the creak of settling walls, and always, somewhere, the faint tick-tock of a timepiece. Instead, our ears are full with the near deafening chirp of crickets, and from further away, clapping and the jingling of the Himba’s dancing feet. Every once in a while, all through the night, we hear someone pass near our tent. People returning home from the party. They walk without a torch or candle in what to us is pitch blackness but for them is merely a dim greyness. At one point we are sure a wild animal is gnawing on some discarded bones near our tent, but it turns out to be just a cow grazing noisily.

The next morning it was time for us to break camp and move on. With a night to digest our thoughts and impressions, I was finally able to wrap my head around this Himba experience. On first seeing them and how they live, my immediate reaction was: “They are so poor!” But poverty is a relative term. When you don’t know what it means to have running water or electricity, can you really feel inconvenienced by not having it? Are you capable of wishing you had a TV, a couch, a telephone, when you have no awareness that these things even exist? The Himba only understand the value of money because of their exposure to tourists, otherwise they have little use for it. Their wealth is measured by the number of cattle they own. Cattle provide meat for celebrations, milk for daily consumption, and hide for clothing. They can be traded at the market for the few other items the Himba need that they don’t produce themselves. A Himba with 100 head of cattle is considered to be fairly well off, and Elizabeth said most of the Himba in the area have at least that many, some more. And as long as Himba society dictates that a widowed woman be taken in by her next of kin, the welfare of all women and children is ensured.

Coming from our world into a world such as the Himba’s, we immediately want to try and make life better for them. but who are we to judge what kind of life is better or worse? The Himba don’t dump toxic waste into their water source as a by-product of their lifestyle. They don’t suffer from anorexia or obesity. They don’t commit suicide for failing university entrance exams. And I’m fairly certain that no Himba ever has to grow old and die alone. Looking at it from this point of view, I would say the Himba have a richer life than most people in the Western world. Why should we want to change them?

It’s difficult to say whether, by offering them the opportunity to progress, we’ve done the right or wrong thing. People like Elizabeth, who have received a certain level of education, been weaned from their traditions, and been exposed to the wider world, are the real losers here. There’s no way she could return to a traditional lifestyle, but she’s worlds away from living like we do.

We shouldn’t want to change the Himba, but sadly, change is inevitable.

| Back |

A Himba

A Namíbia észak-nyugati vidékén van a Himba nép, akik még most is élnek úgy mint talán száz évvel ezelőtt, sőt még ezer évvel is. Kis öt-hat kunyhós falukban laknak. Csak egy család lakik egy faluban, de a tipikus Himba család sokkal nagyobb mint a miénk. A férfi többnejű, és minden asszony legalább egy tucat gyermeket szül.

A mi Nyugati szemünknek a Himba életmód primitívnek tűnik. Nem használnak sem áramat, sem vezetékes vizet. Vannak a fiúk és férfiak közt akik nyugati-fajta ruhát viselnek, valószínűleg ajándék a túristáktól, de többnyire csak azt hordanak amit saját kezükkel készítenek tehén bőrböl. A férfi egy fajta lágyékkötőt, a nő egy fajta szoknyát hord, de mind kettőnek meztelen a felső testrésze. Eleinte meghökkenő a félig-meztelen Himba nőket látni, de mivel nincs semmi szégyen vagy erotika ebben a viseletben, megszokod és egy idő mulva a meztelenségük teljesen felöltözöttnek tűnik.

A férfiak alkalmanként úsznak a folyóban, de a Himba nép általában nem fürdik. Gondolnád tehát hogy bűzlenek, de nem olyan szaguk van mint nekünk ha nem tusolunk egy hétig. A falu minden sarokjábol erős szag árad, egy savanyútejes bikabőrös szag. A nők tej zsiradékat okkerrel összekevernek és testükre, hajukra kennik, szépítőszernek használva. Ez adja a savanyútej szagot. A vörös okker mindent megfest, a ruhájukat, az ékszerüket, a babájukat is. Ha esetleg lenne még valami izzadságszag rajtuk, valamilyen fűszernövényt égetnek és a füstjét mint parfümnek használják.

A Himba területhez legközelebbi városba megtaláltuk Erzsébetet, a helyi tolmácsunk és idegenvezetőnk. Erzsébet “progreszív” Himbanő: nyugati-fazon ruhát visel és a városban lakik. Az Erzsébet majd elkisér mi három túristákat a túra vezetőnkel együtt a vasárnapi piacra. Előkészitettük a zseb-pénzt, a fényképezőgépet, a vizes-üveget, de azt mondták jobb lenne ha mind ezt a holmit a kocsiba hagyjuk. Majd zaklatnak hogy vegyünk felvételt róluk, aztán fizetést követelnek érte. Aztan lesznek részegek is, akik lehetségesen veszekedősek, azert legyünk figyelmessek.

A piac semmi más mint néhany ejtőernyő kupola, ami árnyékába kuporog amennyien csak elférnek. Félénken rápillantottam a bódékra, és észre vettem hogy valami itt nem stimmel. Nincsen semmi áru. Szóval mi mást bámulhattunk volna mint a népet, akik vissza bámultak kábultan és kissé rosszindulatúan. Szoros csoportba követtük az Erzsébetet, azon tűnődve hogy mi is a lényeg ennek a kirándulásra. Probáltunk érdeklődni a Himba életmód iránt, de vagy nagyon gyengén beszélt angolul vagy már érezte a sör kostolózása hatását, mert nehezen értettük a válaszát. A túra vezetőnk, a Lucky, azt mondta hogy szerinte ez az úgynevezet “piac” csak a szórakozás kedvéért létezik.

Mikor hálaistenek vége volt a “bevásárlás”-nak, elindultunk a Himba faluba. Útközben megáltunk Erzsébet holmijért egy pici kunyhóba, ahol Erzsébet lakik a kilenc vagy tíz gyerekével. A két idősebb gyereken kivűl, mindnek van ugyan az az apja. Az apjuknak van már felesége, ami nem lenne baj a Himbák közt akik több feleséget vesznek, de ez az ember rendőr, ami azt jelenti hogy már nem él a hagyományos életmód szerint, és nem tartja kötelességének Erzsébet családját.

Mikor Erzsébet kijött a kunyhóbol, magával hozott egy szatyort, egy takarót, néhány nagy üveg sört, és két kis gyereket. A nagyobbik közébünk letelepedet és azonnal elaludt. Nem vagyunk biztosak, de gondoltuk hogy láttunk tetűt a bóbiskolódó kis göndör fején.

A faluba megérkezve, vártunk amíg Erzsébet bejelentett a faluba. Hosszú idő után, az egyik túra vezetőnk elment megnézni hogy mi történt. Kiderült hogy a felnőttek másutt voltak és csak a gyerekek és egy öregasszony maradt otthon. Tétováztunk egy ideig, de végül beengedtek. Hoztunk ajándékot magunkkal, dohányt, búzakorpát, teát, ami lényegében belépő díj volt a faluba és fizetés a fényképezésre.

Az öreganyó és a gyerekek mind a földön ültek egy fa árnyékában. Erzsébet tárgyalt az asszonnyal, de mintha inkább vitatkoztak. Lucky késöbb azt mondta hogy szerinte nem nagyon szeretik a Himba falusiak amikor Erzsébet hozza a turistákat. Nem érti a nyelvüket, de mintha azt mondanának: “Miért hozod ezeket hozzánk ha te magad nem vagy büszke a hagyományos viselet és életmódra?” De végül Erzsébet megbékíti az ajándékokkal és a vendégek be vannak engendve.

Most hogy itt vagyunk, azt várják hogy lefényképezzük. Csinálunk egy pár felvételt a csoportrol, aztán várjuk hogy valami érdekesset meséljen a tolmács a vendéglátónkrol. De nincs mese, csak unszolnak hogy csináljunk még felvételt. Akár hogy probálunk kérdezősködni, vagy nem ért meg vagy mi nem értjük meg  és végül abbahagyjuk.

Egy kis idő múlva, Erzsébet bevezet az egyik kunyhóba “kulturális bemutatásra”. A földpadló simára van kikopva, és három-négy okkerfoltos bikabőr szőnyeg ki van terítve ágynak. A falon edények, takarók és bikabőr ruhák lógnak. A padlón áll egy lapos kő, amin porrá darálják az okkert, és egy kosárszerű dolog amin akasztják a ruhát az égő fűszer füstje fölött. Ez a kunyhó összes tartalma. Egy 15 éves falusi lány bejönn bemutatni az okker-tejzsír elkészítését. Most már öten vagyunk a kunyhóban, és alig tudunk megfordulni.

Figyeljük a lányt ahogy darálja az okkert, közben számtalan légy kering körülöttünk. A különleges tejzsír szagot pedig nehezen szokjuk meg. Most a Himba leány bemutat egy kagylóval kihímzet, értékes ruhát amit csak a házas asszonyok viselnek. Erzsébet megint unszol hogy csináljunk felvételt, és aztan vége a Himba túrának.

A táborhelyen felszereljük a sátrakat és elkészítjük a vacsorát. A falusiak haza érkeznek és a szomszéd falusi gyerekek is jönnek, azert most ránk vár a sor mutatvány lenni. A cifra szerszámainkal és furcsa szokásainkal úgy néznek ránk mintha az égből pottyantunk volna. Ahogy lemegy a nap a közönség eltávozik . Nekik készülni kell a nagy bulira ma este. Az egyik lánynak ma kezdődöt a havivérzése, és ezt a fontos eseményt meg kell ünnepelni. Mi is meg vagyunk hívva. Majd az Erzsébet elkisér.

De az Erzsébet nagyon kényelmessen issza a harmadik üveg sörét. Most már nagyon sötét van, csak a milliárd csillagok fénylenek. Hirtelen, hallom a Gergőt kiáltani és az Erzsébetet visítani és valamit eltaposni. A Gergő zseblámpa fényében látunk egy eltaposott skorpiót, akkora mint a kezem. Megcsípet volna, de szerencsére a Namíbiai skorpiónak a mérege nem végzetes, csak nagyon, nagyon fájdalmas. Az Erzsébet azt mondja hogy a skorpiók miatt nem akar elmenni a bulira, de mi azt gondoljuk hogy nincs kedve elkisérni bennünket.

Kesső van, készülünk ágyba menni, ami elég egyszerű mert mosdó nélkül nem lehet megmosdani. De pisilni kell, ami nem olyan egyszerű ha nem akarunk skorpión vagy ürülékre rálépni. Mikor végleg bent vagyunk a sátorban, gyorsan elalszunk, de nem pihenünk. Az agyunk nagyon tele van a mai furcsa látvány, szag és érzésével.

Az éjjeli hangok amihez hozzá vagyunk szokva hiányzanak: a kocsi susogása, a háztartási gép zúgása, a fal csikorgása, és valahol, mindenkor, egy órának a halk ketyegése. Ez a zaj helyet majd meg süketülünk a tücskök ciripelésével, és valahol messzebbröl a Himba taps és táncolásával. Időnként valaki nagyon közel jár a sátor mellett, és egyszer biztos vagyunk hogy valami vadállat rágcsál csontot a sátor közelében. Késöbb kiderült hogy csak a tehenek legelésztek.

Másnap reggel lebontottuk a sátrakat és készültünk távozni. Még zúgott a fejem, de kicsit tisztább volt a gondolatom a Himba élményről. Eleinte azt gondoltam hogy borzasztó szegények. De a szegénység viszonylagos. Ha nem tudod hogy mit jelent vezetékes vizet vagy áramat használni, tényleg alkalmatlanak esne hogy nincsen? Képes vagy tévét, díványt, vagy telefont óhajtani ha nincs is fogalmad hogy ezzek léteznek? A Himbák értik a pénznek az értékét a túristák miatt, de különben nincs rá hasznuk. Ők a tehenet értékelik, mert a tehén adja meg mindent amire van szükségük. Akinek 100 tehene van elég jó anyagi helyzetben van, és az Erzsébet azt mondta hogy legtöbb Himbának legalább annyi van, nemelyiknek több.

Ha összehasonlítjuk a mi világunkat a Himbáékkal, gondoljuk hogy kell rajtuk segíteni. De hogy lehet megállapítani hogy melyik világ jobb? Nekik biztos nincsen olyan társadalmi problémák mint nekünk és merem mondani hogy gazdagabb az életük mint sok embernek a nyugatban. Ha segítünk nekik előre haladni, jót vagy rosszat tenénk? Ami biztos az hogy aki járt iskolába és felmondta a hagyományos életmódot, mint az Erzsébet, sokat vesztet és semmit sem nyert. Az Erzsébet nem tud vissza menni a régi élethez, de messze van még neki a mi kényelmes életünk. Kár lenne a többieket is átváltani egy ilyen szerencsétlen élethez, de sajnos, az “előre haladás” elkerülhetetlen.

| Vissza | Föl |

Copyright © 2003, Csilla-Sakura Istok
 Send comments on this web site to:
Kérdés? Megjegyzés? Küldjön drótpostát:
csistok@hotmail.com
Last revised/utolsó revízió: October 12, 2003