| magyarul |Cheetah | magyarul |
So we’re riding along in the back of a bukkie (pick-up truck) when all of a sudden a cheetah jumps in.
Okay, wait, let me back up a bit.
The three of us, me, Greg and a Danish fellow, are on a tour of Otjitotongwe Cheetah Farm, outside of Otjiwarongo in Namibia. The family who owns this farm have four pet cheetah that they adopted as cubs, presumeably orphaned because their mother was shot dead by farmers. The cheetah are at odds with farmers in these parts, because they kill livestock and are considered a nuisance. This farming family fell in love with their cats, and decided to do more than just keep a few cheetah as exotic pets. They fenced in a huge chunk of their land and asked farmers in the area not to kill the animals encroaching on their farms, rather capture them and bring them to the reserved area. Now they have over a dozen cheetah living a semi-wild existence on their land. Semi-wild in the sense that they are not considered pets and roam freely over a vast area, but they are fed daily as there are no animals in their enclosure to prey on.
Our tour started at the
farmhouse, where we were able to get up close and personal with the tame
cheetah. Before
letting us in the gate, the farmer gave us a debriefing: don’t make sudden
movements; 
don’t
look them in the eye; do keep your face an arm’s length distance away from
theirs; do stay calm and pet them if they approach you. Just entering the yard
was a test of will, as one of the beasts was sprawled right in our path. But he
was just cooling down in the shade and wasn’t bothered much by us inching past
him.
In the backyard, we sat on a bench and watched the cheetah gather around the hand that feeds them. They showed affection the way all cats do, licking their owner’s hand and purring loudly. Greg had a fright when one of them singled him out, nuzzling against his legs. He thought the back of his ankle was being nibbled on like a pre-dinner delicacy, but it was just the cheetah’s tongue — a bit more abrasive than a house cat’s.
One by one we went up to where one of the cheetah was standing with its master, to have our pictures taken as we petted the spotted fur. Besides the four adult cats, there was one cub, about 10 weeks old. He had been rejected by his mother because he had a limp, and would now be raised at the farmhouse as a pet. He behaved just like a kitten, playful and skittish, practicing his pouncing moves on a stuffed teddy bear and the other cheetah. The two house dogs stayed clear of the cub though, despite his diminutive size. Seems they know what he will grow up to be, and they wouldn’t want him to hold any grudges.
Feeding
time brought out the true wild instincts of the cats. They hissed and fought to
be the first to get their share. Every day they are each given about 2 kg of
whatever kind of meat the farmers can get their hands on. Today it was a piece
of a horse, from a neighbouring farm, that had to be put down because of an
injury. Besides charging fees to camp out on their land and see the cats, the
farm depends on donations, in cash or kind, to maintain the cheetah.
Having eaten their fill, the cats move off and the show is over. Now it’s time for part two of our tour. We climb into the back of the bukkie and drive into the wild cheetah enclosure. No debriefing precedes this experience, so we’re not sure what to expect.
We see two cheetah approach, then run alongside the truck. Right away you notice the difference between the wild and the tame cheetah. It’s in the eyes and posture. We’re freaked out at first, but the animals keep their distance. It’s hard to tell who’s more nervous, us or them.
After letting them run for a bit, the farmer-dude stops the truck and gets out, brandishing a short, thick stick. The cheetah lie low, looking like they’re thinking of lunging at him. They fake him out a few times, but he stands his ground and they back down. Then he lifts the lid from the huge garbage pail in the back of the bukkie (which, by the way, smells rank), pulls out half a horse’s head by the mane, and flings it out as far as he can. The more dominant of the two cheetah snatches it out of the air and, like a shot, is gone. The other doesn’t bother to give chase. He knows his piece is coming.
So this is how the cheetah are fed, and we’re just starting to think, “Hey, except for the putrid smell, this isn’t so bad,” when we come upon two cheetah that are following more closely than any of the others so far. There is something more desperate about them. A pit is starting to form in my stomach, and I try to move as close to the centre of the truck as possible, but there’s no where to move to. One of the cheetah is chasing the truck now, like a dog. He’s so close we can’t see his feet, just his glowing, amber eyes floating above the back rim of the truck. In retrospect, it was a perfect photo op, but at the time all I was thinking was: I can’t run, I can’t hide, I’ve got nothing to beat him off with, all I can do, since I’m standing closest to it, is take the lid off the meat barrel and hope he has at it. With my panic rising, I can’t decide if now would be too soon, when would be too late, and whether I can bring myself to do it at all. Then the truck stops moving and the cheetah jumps in.
The first time I have
ever felt complete, unadulterated fear, to the exclusion of any other thought or
emotion, was when that cheetah got it’s two front paws onto the bed of the
truck, not three feet away from us. Someone let out a blood-chilling shriek —
I realized a moment later it was me. At the same time I was aware of Greg
scrambling to get on top of the cab, which was as far away from the animal as
one could get at this point. Bjarnie, the Danish guy, stood silently rooted to
his spot. His camera was in his hands, but he wasn’t taking any pictures.
All of this took only seconds. By the time the farmer bounded out of the truck and to the back, the expression on the cat’s face changed from bloodthirsty to bewildered. He seemed confused by our presence, and frightened by the commotion we caused. The farmer wielded his stick to keep the animal at bay while he fished out a piece of horse meat for him. We shakily regained our composure, already laughing at the incident, though more out of nervous tension than because of any sort of feeling that we had over-reacted.
The farmer later told us that he hadn’t seen those two the day before, so they had not eaten in two days. Thanks buddy! Coulda used a little heads-up. The farmer and our guide tried to console us by telling us how cowardly cheetah are, but that doesn’t change the fact that we were scared s---less that day.
| Back |
Tehát, hátul ülünk a kisteherautóban és egyszer csak beugrik egy gepárd.
Várjunk csak, kezdem elölről.
Mi hárman, én, a Gergő és egy dán srác, az Otjitotongwe Gepárd farmon vagyunk. Négy gepárd van tartva a farmon mint háziállat. Árva kölykök voltak csak mikor a farm tulajdonossai megtalálták, a szomszéd farmerok biztos agyon lőték az anyukat. Ezen a vidéken bajuk van a farmeroknak a gepárdokkal, mert megölik a jószágokat. Az árván maradt gepárdok új gazdájuk megkérték a szomszéd farmeroktól hogy ne öljék meg a kártevő gepárdokat, hanem fogják meg és adják nekik. Bekerítettek egy óriási részet a birtokukon, és ott tartják. Most már egy tucat fél-vad gepárd él a farmon, fél-vad mert meg vannak etetve, de nem háziállatok.
A túra a farmer család házánál kezdődöt, a szelíd gepárdokkal. Mielőtt kinyitotta a kaput, a farmer azt tanácsolta hogy: ne csináljunk hirtelen mozdulatot; ne nézünk direkt a szemükbe; az arcunkat tartsuk kartávolságban tőlük; és maradjunk nyugodtan ha hozzánk jönnek és simogassuk meg.
Az udvarban leültünk a padra és néztük hogy tudnak hízelegni a gazdának. Gergő megijedt mikor az egyik direkt a lábához simult. Azt gondolta hogy rágcsálja a bokáját mint valamilyen étvágygerjesztőt, de az csak a macska smirglipapíros nyelve volt.
Etetéskor lehetett látni hogy ezek mégis csak vadállatok. Sziszegésel viaskodtak a nyers hús után, amiből naponta mindegyiknek 2 kilóra van szüksége.
Ahogy jóllaknak, a macskák elmennek. A túra második része következik. A kisteherautóra felszállunk és bemegyünk a bekerített területre. A srác nem tanácsol semmit, azért nem tudjuk hogy mi vár ránk.
Két gepárd közeledik, a teherautó mellet futva. Mindjárt feltünik hogy a szemük és testtartásuk más a házi gepárdoktol. Megijedünk, de nem jönnek közelebb.
A farmer megszaladtatja őket egy ideig, aztan megáll. Kimászik a kocsiból, egy vastag bot a kezibe. A macskák lelapulnak, de ő hadonászik a bottal és nem merik megtámadni. Aztán belemarkol a melletünk levő hordóban (ami borzasztóan bűzlik), és kihúz egy lófejet. Eldobja és a gyorsabb a két gepárd közt kikapja levegőből. A másik türelmessen várja az övéjét.
Tovább indulunk. Egyszer csak megtűnik két gepárd aki hevesebben követ mint a többiek. Aggódva közelebb vonzódok a kocsi közepéhez. Az egyik gepárd kergeti a kocsit mint egy eb. Már olyan közel van hogy nem lássuk a lábát, csak az izzó szeme látszik az autó hátsó része fölött.
Visszatekintve ez gyönyörű fotó alkalom lett volna, de akkor csak ez járt eszembe: nincs hová szaladni, nincs hová bújni, nincs mivel visszaverni, csak annyit tehetek, mivel én állok a legközelebb a hús-hordóhoz, leveszem a födelét és remélem hogy neki lát. A pánikomba nem tudom döntenti hogy hogyan, mikor és egyáltalán képes-e vagyok hozzá. Akkor megállt a kocsi, és beugrott az állat.
Életembe először éreztem teljes és tiszta félelmet amikor az a gepárd félig bent volt a teherautóban, nem több mint egy méternél tőlünk. Valaki vérfagyasztóan sikoltozott – késöbb rájöttem hogy az én voltam. Ugyanakor ézsrevettem hogy a Gergő a kocsifülke tetejére igyekezet felmászni, a dán fiú pedig tátogva állt. A fényképező gép a kezébe volt, de nem csinált fotót.
Ez mind egy pillanat allat történt. Mire a farmer kiugrott a kocsiból, a macska tekintete vérszomjasról zavarodottá vált. A botot fenyegetően tartva, kihalászot neki egy darab húst a hordoból. Remegve összeszedtük magunkat és feszülten nevettünk is. A hapsi szerint ez volt sok hűhó semmiért mert a gepárdok valóban gyávák, de mi nem gondoltuk hogy túlreagáltunk.
Késöbb a farmer pasas azt mondta hogy két nap nem látta azt a kettőt, biztos már nagyon éhessek lehettek... Nagyon vigasztaló.
Copyright © 2003, Csilla-Sakura Istok
Send comments on this web site to:
Kérdés? Megjegyzés? Küldjön drótpostát:
csistok@hotmail.com
Last revised/utolsó revízió: October 12, 2003